Deliver At All Costs

Az 1950-es évek Amerikájában járunk, ahol egy jobb sorsra érdemes fiatal srác, Winston Green sofőrnek áll egy közeli futár cégnél. Feladata egyszerű: semmit és senkit sem kímélve leszállítani az árucikkeket, méghozzá bármi áron.

Ezt pedig tessék szó szerint érteni, mivel a Deliver At All Costsban nem igazán érdekli főnökeinket miként jutunk el a célállomásig, a lényeg mindösszesen annyi, hogy így, vagy úgy, de odaérjünk. Az, hogy mindezt árkon-bokron keresztül, a környező épületek falain átszáguldva és néhány elénk kerülő civilt kilapítva sikerül abszolválnunk, majdhogynem teljességgel lényegtelen, a cél itt ugyanis mindennél fontosabb. Igen, még a megtett útnál is. Ráadásul, ha akarnánk sem igazán tudnánk koncentrálni a kresz által diktált lózungokra, mert a szállítmányozásra váró, bizarrabbnál-bizarrabb árucikkek már önmagukban is gondoskodnak arról, hogy pillanatok alatt kitörjön a káosz. Többek között ketyegő atombomba, verdánkat ide-oda rángató eleven kardhal (amit időnként meg is kell etetnünk), vagy épp folyamatosan léggömböket fújó, ezáltal minket állandóan Föld körüli pályára állító gépezet szerepel a leszállítandó tárgyak listáján, és akkor a legelmebetegebb hülyeségeket még meg sem említettem.

Azt hiszem, már ennyiből is kitűnik, hogy a Deliver At All Costs egy elborult marhaság, egy valódi bűnös élvezet, ami egyáltalán nem veszi magát komolyan és egyetlen célja az önfeledt szórakoztatás. Ezutóbbi pedig javarészt sikerül is neki, főleg, miután megbékéltünk valahogyan az izometrikus nézettel, merthogy kétségkívül ez a játék egyik leggyengébb pontja. A fixre belőtt, mindösszesen kétféle kameraszöget használó rendszer sok esetben szinte használhatatlan és ezen bizony az sem segít érdemben, hogy kocsiba szállva némileg eltávolodik a karakterünktől. Kész rémálom így a közlekedés, amit leginkább akkor fogunk megérezni, hogyha a képernyőnkhöz képest lefelé kell haladnunk, mert ilyenkor még kevésbé látjuk be az utat. Persze, hozzá lehet szokni, főleg, mivel ez csak tovább fokozza a játék kaotikus mivoltát, ugyanakkor én azért örültem volna egy szabadon forgatható megoldásnak, vagy legalább egy olyan opciónak, amivel távolabbról is szemlélhetem az eseményeket.

Mert itt aztán lesz miben gyönyörködni, még úgyis, hogy a játék grafikája sokkal inkább stílusos, mintsem szép (külön kiemelve a gyengébb animációkat és a borzalmas szájszinkront). Viszont ezzel a kissé fapadosabb látványvilággal együtt is olyan remekül teremti meg az 1950-es évek amerikai életérzését, amit egész egyszerűen nem lehet nem imádni. Élénk színek, klasszikus verdák és korhű muzsikák igyekeznek elvarázsolni a rock and roll korszak szerelmeseit, méghozzá sikerrel. Ráadásul amennyi erőforrást itt megspóroltak a fejlesztők, azt szinte kamatostól adták vissza a fizikai motor terén, aminek hála valósággal ledózerolhatjuk a játék helyszínéül szolgáló, alagutakkal összekötött békés kisvároskát. Szinte bármilyen épületet a földdel tehetünk egyenlővé, így nyitva magunknak gyorsabb utat a célállomás irányába, arra azonban nem árt figyelni, hogy a fából készült viskókat sokkal könnyebb leamortizálni, mint mondjuk a téglából építettet, vagy esetleg az acélrudakkal megerősített társaikat.

Valóságos gyönyör a szemnek, ahogy az utunk során meggyengített szerkezetek szépen-lassan maguk alá roskadnak, mi pedig kaján vigyorral az arcunkon száguldunk tovább a következő áldozatunk felé. Utóbbiak népes táborát egyébként a civil lakosság is erősíti, akiket ugyan végérvényesen megölni nem tudunk (mi magunk sem igazán tudunk meghalni), cserébe, akit elcsapunk, az onnantól kezdve valóságos megszállottként fog üldözni minket, sőt, a merészebbek még rá is akaszkodnak az aktuálisan használt járművünkre, ahonnét egy jól irányzott rúgással tudjuk őket eltávolítani. Cselekedeteink ugyanakkor nemcsak a károsultaknak szúrhatnak szemet, hanem idővel a rend éber őreinek is, akik bár mindig csak pár autóval képviseltetik magukat a hajszában, a hiányzó haderőt agresszivitással és némi sebesség béli csalással palástolják. Ennek ellenére szerencsére annyira nem nehéz lerázni őket, mivel rendszerint csak agyatlanul, semmit sem mérlegelve próbálnak belénk ütközni, amit példának okáért a dokkoknál kiválóan ki tudunk használni ellenük.

Persze az ilyesfajta akciók közben simán előfordulhat, hogy némileg szétbarmolják a kocsinkat, viszont nyugalom, akkor sincs nagy baj, ha kigyulladna a verda, egyedül mindösszesen csak arra kell figyelnünk, hogy az időközben elvesztett kerekeket minél hamarabb pótoljuk, mert ennek hiányában igencsak nehézkessé válik a haladás. Ez általában főleg a kezdeti időszakban lesz probléma, idővel azonban a fő küldetések, a mellékes tevékenységek és egyéb gyűjthető cuccok fejében szerezhetünk majd olyan extra kiegészítőket és pénzt, amiket felhasználva jóval strapabíróbbá tehetjük kedvenc kis platósunkat. Egyébként, ha valamilyen oknál fogva mégis csak felrobbanna a szállítóeszközünk, akkor egyrészt bármikor bepattanhatunk a parkoló kocsikba, másrészt a sűrűn elhelyezett telefonfülkéknél pillanatok alatt lekérhetünk egy vadiúj céges verdát a tartózkodási helyünkre.

A játék tehát eléggé barátságos, már ami a kihívást illeti és bár a legnagyobb káosz közepette azért meg lehet halni párszor, a rendszer sosem fog igazán büntetni minket, maximum csak az aktuális küldetésünk legvégén, ahol mindenféle probléma nélkül az orrunk alá dörgöli, hogy mégis mennyire voltunk pancserek. Ezek az értékelések ugyanakkor az égegyadta világon semmit sem befolyásolnak, maximum csak pár achievementre lesznek kihatással, szóval akit nem zavar az ilyesmi, annak nem is kell foglalkoznia azzal, hogy teszem azt a földrengéses küldetés alatt 167 darab sziklába sikerült frontálisan belerongyolni. A kedvünket tehát semmi sem tudja majd elvenni a folytatástól, azonban azzal érdemes tisztában lenni, hogy az agyatlan káosz hiába szórakoztató, hamar meg tudja feküdni az ember gyomrát, így aztán ajánlott pár küldetésenként szünetet tartani, nehogy túladagoljuk ezt, az amúgy igencsak kellemes élményt.

Amit ráadásul az Epic Games Storenak hála akár ingyen is behúzhatunk, feltéve, ha sietünk, hiszen ez a visszautasíthatatlan ajánlat csakis a játék megjelenését követő egy hétben lesz elérhető. Onnantól kezdve könyörtelenül visszavált a mindenhol máshol fellelhető 30 eurós árcédulára, ami egyébként még mindig egy kifejezetten jó ár érte, különösen akkor, hogyha hozzám hasonlóan vevő vagy az ilyesfajta agyament marhaságokra. Akárhogyan is, a Deliver At All Costs még a hibái ellenére is egy elképesztően különleges játék, ami magasról tesz a műfaji sztenderdekre és ahelyett, hogy meg akarná váltani a világot, egész egyszerűen csak szórakoztatni szeretne minket, méghozzá bármi áron.

A Deliver At All Costs május 22-től érhető el PlayStationre, Xboxra és PC-re. Mi utóbbin teremtettünk káoszt a volán mögött ülve.